builderall


A ?80-as években a világ legjobban fizetett menedzsere volt. Olyan autóipari sikerek f?z?dnek a nevéhez, mint a Ford Mustang vagy a teljes Chrysler autógyár megmentése a cs?dt?l. ? Lee Iacocca, teljes nevén Lido Anthony Iacocca.


1946-ban lépett be a Ford Motor Company-hez, mint mérnök, de gyorsan átment a kereskedelemhez, ahol nagy sikereket ért el. A cég területi képvisel?jeként indult a karrierje, de néhány év múlva már a haszongépjárm? részleg igazgatója, 1960-ban a Ford divízió általános menedzsere, 1965-ben elnöke lett. 


1970-ben a tulajdonos II. Henry Ford a cég vezérigazgatójának nevezte ki. (itt egy egész cikket szántunk, hogy bemutassuk a karrierjét)




1984-ben jelent meg önéletrajzi könyve, Iacocca, egy menedzser élete címmel, amely évtizedeken át a vállalati vezet?k bibliája volt. A könyvnek egy fejezete (A Vezetés Kulcsa) választ ad a Nagy Kérdésre:


mi különbözteti meg a középszer? vállalatot a kiválótól?


Íme Lee Iacocca megfejtése:


Amikor a Ford márkarészlegének a vezérigazgatója voltam, egy ízben meghívtak, tartsak el?adást az ösztöndíjasoknak az MIT Alfred P. Sloan Vezet?képz? Intézetében. A Sloan-ösztöndíjasok csoportja nagyon tehetséges fiatalokból állt, ráadásul kit?n? programot állítottak össze nekik: egy hetet töltöttek Európában a Közös piacot tanulmányozva, egy hetet a Wall Streeten, egy hetet a Pentagonban, és így tovább.


Csütörtök esténként az üzleti élet vagy az ipar egy-egy vezet?je tartott el?adást nekik. Amikor 1962-ben fölkértek, hogy tartsak el?adást egy ilyen alkalommal, megtisztelve éreztem magam, de egyben elfogott az idegesség is.


Csak semmi izgalom ? mondták nekem. ? A diákok vacsora után a társalgóban gy?lnek össze. Mondjon nekik egypár szót az autóiparról, aztán majd ?k föltesznek kérdéseket.


Röviden beszéltem tehát a gépkocsik gyártásáról és eladásáról, azután fölkértem a megjelenteket, tegyenek fel kérdéseket, f?zzenek megjegyzéseket a hallottakhoz. A csoport szellemi színvonalára gondolva azt vártam, hogy roppant elvont és elméleti kérdésekkel állnak majd el?, így azután meglepve hallottam az els? kérdést:


? Hány ember dolgozik a Ford márkarészlegén?

? Vagy tizenegyezren.

? Nos, ön a mai és a holnapi napot itt tölti Cambridgeben. Míg távol van a hivatalától, ki motiválja ezt a tizenegyezer embert?


Nagyon fontos kérdés volt, s mindmáig emlékszem annak a fiatalembernek az arcára, aki nekem szegezte. Fején találta a szöget, hiszen a vezetés nem egyéb, mint mások motiválása.



Természetesen nem ismerhettem a részlegemen dolgozó mind a tizenegyezer embert név szerint. A valamenynyiüket ösztönz? negyedévenkénti felülvizsgálati rendszeren kívül tehát másvalamit is be kellett vetni.


Az embereket egyetlen módon lehet motiválni: ha kommunikálunk velük.


Jóllehet a középiskolában a vitakör tagja voltam, szorongtam, ha a nyilvánosság el?tt kellett beszélnem. Munkában töltött életem els? néhány évében befelé forduló, félénk ibolya voltam.


De azután elvégeztem egy szónoki tanfolyamot a Dale Carnegie-nél. Akkoriban neveztek ki frissiben a Ford országos tehergépkocsi-értékesítésének igazgatójává. A konszern többünket elküldött a Dale Carnegie-hez, hogy kitanuljuk a nyilvános szereplés minden csínját-bínját.


A tanfolyam azzal kezd?dött, hogy megpróbáltak kihámozni bennünket a páncéljainkból. Vannak emberek ? magam is közéjük tartozom ? , akik néhány ember jelenlétében akár egy álló napon át tudnak beszélni, de amikor nagyobb csoport el?tt kell megszólalniuk, lámpaláz fogja el ?ket.


Emlékszem, volt egy olyan gyakorlatunk, hogy kapásból kellett két percen át beszélnünk valamir?l, amir?l halvány fogalmunk sem volt ? például a zen buddhizmusról. Elkezdhette az ember azzal, hogy elismerte, fogalma sincs a tárgyról, de azután folytatnia kellett ? és hamarosan mégiscsak talált mondanivalót. A cél az, hogy menet közbeni gondolkodásra neveljenek bennünket.


Megtanultuk a nyilvános szereplés néhány alapvet? fogását, amelyet mind a mai napig alkalmazok. Például: az ember ismerheti a tárgyat, amir?l beszél, de szem el?tt kell tartania, hogy a teremben helyet foglaló hallgatóság közömbös.


Azzal kell tehát kezdeni, hogy tájékoztatjuk ?ket, mit fognak hallani. Azután elmondjuk, amit akarunk. Végül összefoglaljuk, mit hallottak. Sohasem tértem el ett?l az alapsémától.


Egy másik technika, amire megtanítottak minket, az volt, hogy még a beszéd vége el?tt valami cselekvésre kell mozgósítani a hallgatóságot. Nem számít, hogy mire ? írjanak a képvisel?jüknek, hívják fel a szomszédjukat, fontoljanak meg egy bizonyos javaslatot. Más szóval, sohase távozzunk anélkül, hogy ne kérnénk a ?cechet?.


Teltek-múltak a hetek, s egyre kevésbé éreztem magam feszélyezettnek. Hamarosan eljutottam odáig, hogy felkérés nélkül is szívesen fölálltam és beszéltem. Élveztem ezt a kihívást. A tanfolyam alapvet? célja az volt, hogy csökkentse gátlásainkat, és az én esetemben ez kétségtelenül sikerült is.


S mihelyt elkezdtem beszélni, szinte abba sem tudtam hagyni. (Biztos vagyok benne, akadnak akik azt kívánják, bárcsak ne kedveltem volna meg annyira a szónoklást)



Mind a mai napig lelkes híve vagyok a Dale Carnegie Intézetnek. Sok mérnököt ismertem, akinek világrenget? ötletei voltak, de nem tudta elmagyarázni azokat embereknek. Mindig szégyenletesnek tartottam, ha egy nagy tehetség? ember képtelen elmondani egy igazgatótanács vagy egy bizottság el?tt azt, ami a fejében van.


A Dale Carnegie tanfolyama az esetek dönt? többségében alapvet? változást hoz ezeknek az embereknek az életében. Persze nem minden vezet?nek kell szónoknak vagy írónak lennie. De manapság egyre több gyerek kerül ki úgy az iskolából, hogy nem tudja magát világosan kifejezni ? márpedig ez alapvet? követelmény.


Tucatjával küldtem gátlásos embereket a Dale Carnegie-ba a vállalat költségén. Többségük számára ez valóban fordulatot hozott pályafutásukban.


Bárcsak találnék olyan intézetet, ahol megtanítják az embereket a hallgatásra. Végtére is egy jó menedzsernek legalább olyan jól kell tudnia odafigyelni, mint beszélni. Sokan nincsenek tisztában vele, hogy az igazi kommunikáció kétirányú.


A vállalat életében arra kell bátorítani mindenkit, hogy járuljon hozzá a közös boldoguláshoz, s álljanak el? javaslatokkal, hogyan lehetne javítani a dolgok menetén. Nem kell elfogadni minden ötletet, de ha nem térünk vissza ezekre a javaslatokra, nem megyünk oda a pasashoz, hogy a vállára ütve azt mondjuk neki: ?Tudod-e, hogy remek volt az ötleted??, akkor soha többé nem jelentkezik újabb elgondolással. Az efféle kommunikáció érezteti az emberekkel, hogy valóban értékelik ?ket.


Ha ösztönözni kívánjuk beosztottainkat, figyelmesen meg kell hallgatnunk ?ket. Pontosan ebben rejlik a különbség a közepes és a kiváló vállalat között.


Számomra menedzserként az nyújtja a legnagyobb kielégülést, ha figyelemmel kísérhetek valakit, akit a rendszer épp hogy csak átlagosnak vagy középszer?nek skatulyázott be, s amint valódi képességeinek megfelel? teljesítményt kezd nyújtani csak azért, mert valaki meghallgatta a problémáit, és segítséget nyújtott neki megoldásukban.


Természetesen a beosztottakkal való kommunikáció gyakoribb módja, ha az ember csoportosan beszélget el velük. A nyilvánosság el?tt tartott beszéd, ami egy nagy csoport motiválásának legjobb módja, mer?ben különbözik a négyszemközti beszélgetést?l. El?ször is igen alapos felkészülést igényel. Ezt egyszer?en nem lehet megkerülni, el kell végezni a házi feladatot.


A szónok lehet igen jól tájékozott, de ha nem gondolta át pontosan, mit akar mondani aznap annak a hallgatóságnak, akkor nincs joga elrabolni mások értékes idejét.


Lényeges, hogy az emberekkel a saját nyelvükön értsünk szót. Ha ez sikerül, az emberek azt mondják: ?Uramisten, pontosan azt mondta, amit magam is gondoltam.? S ha kezdik tisztelni az embert, akkor mindhalálig követni is fogják. Méghozzá nem azért, mert valami misztikus irányítást adunk nekik, hanem mert odafigyelünk rájuk.


Azt hiszem, akár két óra hosszat is tudnék kapásból beszélni, mégis mindig leírom a mondanivalómat. Fejb?l beszélni egyszer?en túlságosan kimerít?. Kompromisszumot kötök : felhasználom az el?re elkészített szöveget, de el is térek t?le, ha szükségét érzem.


Ha a Chryslerben beszélek egy csoport el?tt, kevésbé tartom fontosnak a tréfálkozást, mint amikor vacsorázó körúton vagyok. A saját embereimmel az a célom, hogy a lehet? legnyíltabb és leg?szintébb legyek.


Úgy tapasztaltam, hogy motiválásukra az a legjobb módszer, ha ismertetem velük a terveimet, hadd vehessenek részt valamennyien a játékban. El kell magyaráznom a céljaimat, mint ahogy a többi vezet?nek is vázolnia kell a célkit?zéseit feletteseinek.


S ha valóra váltják e célkit?zéseket, nemcsak szép szavakkal kell jutalmazni ?ket. A vállalat a pénz és az el?léptetés kézzelfogható eszközeivel min?síthet, hogy kiváló játékos vagy.


Ha fizetésemelést adunk valakinek, egyidej?leg növelni kell a felel?sségét is. Amikor a legjobb hangulatban van, megjutalmazzuk addigi teljesítményéért, ugyanakkor arra ösztönözzük, hogy még többet tegyen. Mindig akkor kell többet rábízni, amikor pályája felfelé ível, de sohasem szabad túl kemény kézzel bánni vele, ha átmenetileg letörik.


Ha a beosztott elkeseredik kudarca miatt, azt kockáztatjuk, hogy nagyon megbántjuk, és megfosztjuk a javuláshoz szükséges ösztönzést?l. Vagy ahogyan Charlie Beacham szokta mondani: ?Ha meg akarsz dicsérni valakit, add neki írásban. Ha le akarod tolni, tedd meg szóban.?


Charlie Beacham nem gy?zött eleget inteni bennünket, hogy ne legyünk egyszemélyes zenekar.


? Mindent magad akarsz csinálni ? mondogatta. Nem tudod, hogyan kell átruházni a munkát. Ne érts félre. Te vagy a legjobb emberem. Lehet, hogy annyit érsz, mint két más együttvéve. Akkor is ? ez még mindig csak két ember. Jelenleg százan dolgoznak a kezed alatt. Mi lesz, ha tízezren lesznek?


Remek jósnak bizonyult, mert a Ford márkarészlegén tizenegyezer emberem volt. ? tanított arra, hogy ne próbáljam mindenki más dolgát is elvégezni. S ? tanított meg arra is, hogyan t?zzek célt mások elé ? és hogyan motiváljam ?ket a megvalósítására.


Mindig az volt a véleményem, hogy a vezet? már akkor sokat ért el, ha akár csak egyetlen embert sikerült motiválnia.


Amikor arról van szó, hogy lendületbe hozzuk a dolgot, csakis a motiváció számít.


Lehet, hogy egy ember elvégezheti két f? munkáját, de nem lehet két ember. Inkább ösztönözze a sorban utána következ?t, és bírja rá arra, hogy az is ösztönözze a saját beosztottait.


Forrás: Iacocca, egy menedzser élete / Gondolat könyvkiadó ? 1988