A következ? történetben Elmer Thomas (1876-1965) hajdani oklahomai szenátor mesél ?szintén fiatalkori kihívásairól és arról, hogyan szabadult meg kisebbrend?ségi érzéseit?l:
Tizenöt éves koromban állandóan szorongások, félelmek és elfogódottság kínoztak. Koromhoz képest nagyon magas voltam, és olyan sovány, mint egy karó. 185 centi magas voltam, de csak 60 kiló. Magasságom ellenére gyenge voltam, és nem versenyezhettem a többi fiúval baseballban meg más labdajátékokban. Kinevettek, ?halálfejnek? csúfoltak. Annyira szorongós és félénk voltam, hogy féltem bárkivel találkozni, pedig ritkán láttam embereket, mert farmunk majdnem egy kilométerre volt az úttól, és s?r? erd? vette körül. Gyakran egy hét is eltelt úgy, hogy a szüleimen és a testvéreimen kívül nem láttam embert.
Semmire sem vittem volna az életben, ha hagyom, hogy ezek a félelmek és szorongások legy?zzenek. Minden nap minden órájában búslakodtam hosszú, girhes, gyenge testemen. Nem is nagyon gondoltam, másra. Annyira zavart, annyira aggódtam, hogy szavakkal ki sem tudom fejezni. Édesanyám tudta, mit érzek. Tanítón? volt hajdan, ezért ezt mondta nekem: ?Fiam, tanulnod kell, az agyadból kell megélned, mert a tested mindig hátrányodra lesz.?
Mivel szüleimnek nem volt pénzük, hogy f?iskolára járassanak, tudtam, hogy nekem kell megkeresnem a rávalót; ezért egy télen mosómedvére, szkunkszra, nyércre és oposszumra vadásztam; tavasszal eladtam a nyers b?röket négy dollárért, és ezen a pénzen két kismalacot vettem. Moslékkal és kés?bb búzával etettem ?ket, és negyven dollárt kaptam értük ?sszel. Két disznóm eladási árával mentem a Central Normal College-ba, az indianai Danville-be. Heti egy dollár negyven centet fizettem az étkezésért és ötven centet a szobámért.
Barna inget hordtam, amit az édesanyám csinált. (Nyilván azért használt barna vásznat, mert azon kevésbé látszik a piszok.) Apám régi öltönyét hordtam. Nem illett rám, mint ahogy a cip?je sem ? olyan cip? volt, melynek oldalában van egy gumiszalag, amely kitágul, mikor belebújsz. De a szalag rugalmassága a múlté volt, és annyira lötyögött rajtam a cip?, hogy minden lépésnél féltem, hogy elvesztem. Annyira szégyelltem magam, hogy nem barátkoztam senkivel, hanem otthon ültem és tanultam. Életem legh?bb vágya volt, hogy vehessek egy öltözet ruhát, amely illik rám, ami miatt nem kell szégyenkeznem. Nem sokkal ezután négy esemény következett, amelyek segítettek legy?zni szorongásomat és kisebbrend?ségi érzésemet. Az egyik bátorságot, reményt és önbizalmat adott, és megváltoztatta a életemet. Röviden leírom az történteket.
El?ször: csak nyolc hete jártam a f?iskolára, mikor letettem egy vizsgát, és kaptam egy harmadosztályú bizonyítványt, amellyel vidéki állami iskolákban taníthattam. A bizonyítvány csak hat hónapig volt érvényes, de futó jele volt annak, hogy valaki bízik bennem ? a bizalom els? jele mástól, mint az édesanyámtól.
Másodszor: egy vidéki iskolaszék egy bizonyos Happy Hollow nev? helyen felfogadott tanítónak napi két, azaz havi negyven dollár fizetésért. Újabb jele annak, hogy valaki bízik bennem.
Harmadszor: amint megkaptam ez els? fizetésemet, elmentem egy boltba, és ruhát vettem ? ruhát, amiben nem szégyenkeztem. Ha ma valaki egymillió dollárt adna nekem, nem lennék, vele olyan boldog, mint azzal az els? öltönnyel, amelyért csak egy pár dollárt fizettem.
Negyedszer: életem igazi fordulópontja, az els? nagy gy?zelem a szégyenkezés és kisebbrend?ségi érzés ellen vívott harcban a Putnam megyei vásáron következett be, melyet évente megtartanak az indianai Bainbridge-ben. Anyám biztatott, nevezzek be a szónokversenyre, amelyet a vásáron tartottak. Én már az ötletet is elképeszt?nek találtam. Ahhoz sem volt bátorságom, hogy egy emberrel beszéljek ? hogy beszélnék hát tömeg el?tt? De anyám meghatóan hitt bennem. Nagy álmokat dédelgetett a jöv?mr?l. A saját életét is az enyémen keresztül élte. Hite arra buzdított, nevezzek be.
Olyan témát választottam, amir?l igazán fogalmam sem volt: ?Az amerikai szép- és szabad m?vészet?. Hogy ?szinte legyek, mikor a beszédemre készülni kezdtem, fogalmam sem volt arról, mi a szabad m?vészet, de nem számított, mert a hallgatóság sem tudta. Kívülr?l megtanultam szóvirágos beszédein, és százszor elmondtam a fáknak és a teheneknek. Annyira szerettem volna jól szerepelni édesanyám kedvéért, hogy valószín?leg ?szinte érzelemmel beszéltem. Mindenesetre nekem ítélték az els? díjat. Ez megdöbbentett. A tömeg éljenzett. Azok a fiúk, akik hajdan kinevettek, csúfoltak és ?halálfejnek? neveztek, most a hátamat veregették, és azt mondogatták: ?Tudtam, hogy sikerül, Elmer.?
Anyám átölelt, és sírva fakadt. Ha most visszatekintek, látom, hogy ennek a szónokversenynek a megnyerése volt életem fordulópontja. A helyi újság az els? oldalon közölt rólam egy cikket, és nagy jöv?t jósolt nekem. A verseny megnyerése ismertté tett, és presztízst jelentett, és ami sokkal fontosabb, megszázszorozta az önbizalmam. Ma már tudom, ha nem nyerem meg azt a versenyt, akkor valószín?leg soha nem leszek az Egyesült Államok szenátora, mert ez a gy?zelem nagyobb célok elérésére sarkallt, kitágította látókörömet és ráébresztett, hogy olyan képességek szunnyadnak bennem, amelyekr?l nem is álmodtam. A legfontosabb azonban az volt, hogy a szónokverseny els? díja egy év ösztöndíj volt a Central Normal College-ba.
Most már egyre több tudásra vágytam. A következ? néhány évben ? 1896 és 1900 között ? id?met megosztottam a tanítás és a tanulás között. Hogy fizetni tudjam a De Pauw Egyetemen a tandíjat, voltam pincér, f?t?, nyírtam füvet, vezettem könyvelést, nyáron búza- és kukoricaföldeken dolgoztam, és murvát talicskáztam útépítéseken. 1896-ban, még csak tizenkilenc éves voltam, huszonnyolc beszédet mondtam, melyekben arra buzdítottam az embereket, szavazzanak William Jennings Bryanre az elnökválasztáson. A Bryan melletti korteskedés olyan izgalmas volt, hogy nekem is kedvem támadt a politikához. Ezért, amikor beiratkoztam a De Pauw-ra, jogot és szónoklattant hallgattam. 1899-ben én képviseltem az egyetemet a Butler F?iskolával folytatott vitában, Indianapolisban, melynek témája ez volt: ?Javaslom, hogy az Egyesült Államok szenátorait a nép válassza?.
Más szónokversenyeket is nyertem, és én lettem a f?szerkeszt?je az egyetemi évkönyvnek 1900-ban, és az egyetemi lapnak, a Palladium-nak. Mikor megkaptam a diplomámat, megfogadtam Horace Greely tanácsát ? de nem nyugatra mentem. Délnyugatra. Egy új országba: Oklahomába. Mikor megnyitották a kajova, komancs és apacs rezervátumokat, én is igényeltem földet, házat építettem rá, és ügyvédi irodát nyitottam Lawtonban, Oklahomában. Oklahoma állam szenátusában tizenhárom évet szolgáltam, négyet az Amerikai Egyesült Államok kongresszusában, és ötvenévesen elértem életem legnagyobb ambícióját: Oklahomából engem választottak be az Egyesült Államok szenátusába.
1927. március negyedike óta vagyok tagja. Amióta 1907. november 16-án Oklahoma és az Indián Területek Oklahoma állam lettek, fogadott államom demokratái mindig megtiszteltek jelölésükkel ? el?ször az állami szenátusba, aztán a kongresszusba, aztán a szenátusba. Nem azért meséltem el ezt a történetet, hogy saját múló teljesítményeimmel dicsekedjek, mert ez rajtam kívül nyilván senkit sem érdekel. Az a remény meséitette el velem, hogy talán történetem megszilárdítja egy másik szegény fiú bátorságát és önbizalmát, aki ugyanattól a szorongástól, gátlásosságtól és kisebbrend?ségi érzést?l szenved, ami az én életemet is tönkretette, mikor apám használt ruháját hordtam, és a gumibetétes cip?t, amelyik minden lépésnél majdnem leesett a lábamról.
Érdekes, hogy Elmer Thomast, aki annyira szégyellte örökölt ruháit fiatal korában, kés?bb a szenátus legelegánsabb férfiának választották.