Ennek a kis Dale Carnegie történetnek, azon kívül, hogy egy kommunikációs tippet ad a kezünkben, van még másik két tanítása is. Az egyik, amelyet folyton hangsúlyozunk: a kommunikáció gondolkodásmód és nem manipulációs technikákkal való ügyeskedés.
A másik pedig, hogy figyeld meg az embereket, általában mindig van egy önz? érdek a viselkedés mögött. Mi lenne, ha? na de inkább mondja el Dale Carnegie maga:
A New York-i 33. utca és a 8. sugárút sarkán lev? postahivatalban vártam a soromra, hogy feladhassak egy ajánlott levelet. Észrevettem, hogy a postatisztvisel? unja a munkáját: a borítékok méricskélését, a bélyegeladást, a pénzváltást, a nyugták megírását ? évszámra ugyanazt az egyhangú ?rl?dést. Így szóltam tehát magamban: Mit tehetnék, hogy megnyerjem ennek az embernek a tetszését?
Nyilvánvalóan valami kedveset kell mondanom, mégpedig nem önmagamról, hanem róla. Mit csodálhatnék meg ?szintén rajta? Néha nehéz a válasz erre a kérdésre, különösen, ha idegenr?l van szó; ebben az esetben azonban véletlenül könny? volt. Rögtön megláttam valamit, amit valóban meg kellett bámulnom. Így aztán, mialatt lemérte a levelemet, lelkesen megjegyeztem:
?Bárcsak olyan hajam lenne, mint önnek!?
Félig riadtan tekintett fel, de arca csakhamar mosolygósra vált.
?Hát már nem olyan szép, mint valaha volt? ? mondta szerényen. Biztosítottam: lehet, hogy veszített valamit hajdani ragyogásából, de azért még mindig gyönyör?. A dolog végtelenül tetszett neki. Rövid és kellemes beszélgetésünknek a végén azt mondta: ?Már sok ember megcsodálta a hajamat.?
Fogadok, hogy a fickó aznap táncos léptekkel ment ebédelni. Fogadok, hogy aznap este, amikor hazament, a feleségének is elmondta a dolgot. Fogadok, hogy belenézett a tükörbe, és így szólt: ?Tényleg nagyon szép hajam van.? Egyszer hallgatóság el?tt elmondtam ezt a kis történetet, és valaki utána megkérdezte t?lem: Tulajdonképpen mit akartam attól az embert?l?
Hogy mit akartam t?le!!! Akartam-e t?le valamit??? Ha olyan reménytelen önz?k vagyunk, hogy nem tudunk egy kis örömet sugározni magunk köré és egy kis elismerést juttatni másoknak anélkül, hogy viszonzásképpen ne akarjunk valamit kifacsarni bel?lük, ha lelkünk nem különb, mint a savanyú vadalma, akkor elér minket az a kudarc, amelyet nagyon megérdemlünk.
Igen, tényleg akartam valamit attól az embert?l. Valamit, ami megfizethetetlen. Meg is kaptam. Megszereztem azt az érzést, hogy tettem valamit érte, és nincs módjában viszonozni. Ez az érzés akkor is sugárzik és visszacseng az ember emlékezetében, amikor a cselekedet már régen a múlté."
Az emberi magatartást egyetlen igen fontos törvény irányítja; ha engedelmeskedünk ennek a törvénynek, szinte sohasem kerülünk bajba, s?t sok barátot és lelki békét szerzünk általa. De abban a pillanatban, amikor figyelmen kívül hagyjuk, egy csomó gondot zúdítunk magunkra.
A törvény így hangzik: Adj lehet?séget a másik embernek, hogy fontosnak érezze magát!