builderall


Szeretnél-e olyan varázsigét, ami megszüntet minden vitát, kellemetlenséget, majd jóakaratot teremt és általános megértést?


Igen? Helyes.


Tessék, parancsolj:


?Ön igazán nem tehet arról, hogy ez a véleménye. Az ön helyében az enyém is ez lenne.?


Az ilyen válasz lecsendesíti a legháborgóbb fickót is; te pedig tökéletesen ?szinte vagy, mert ha az ? helyében lennél, valóban éppen úgy gondolkodnál, mint ?. Vegyük például Al Capone esetét, és tegyük fel, hogy ugyanazt a testet, vérmérsékletet és gondolkodást örökölted, amit ?, és életed az övével azonos környezetben és tapasztalatok közt folyt volna; ez esetben pontosan az lennél, aki ? ? és ott lennél, ahol ?.


Ezek a dolgok (és csak ezek a dolgok!) tették azzá, ami.



Az egyetlen ok például, amiért nem vagy csörg?kígyó, az a körülmény, hogy a szüleid nem voltak csörg?kígyók. Az egyetlen ok, amiért nem csókolod meg a teheneket, és a kígyókat nem tekinted szent állatoknak, az, hogy véletlenül nem valamelyik hindu családban születtél a olyan kultúrába ahol ez a szokás.


Egyszer rádióel?adást tartottam (Dale Carnegie) Louisa May Alcottról, a híres írón?r?l, akinek szerepe volt az amerikai polgárháborúban is.


Természetesen tudtam, hogy a Massachusetts állambeli Concord városban él, és ott írta halhatatlan könyveit ? hiszen legismertebb munkája is éppen a massachusettsbeliek életét festi élénk színekkel. Figyelmetlenségb?l azonban azt mondtam, hogy meglátogattam régi otthonát a New Hampshire-beli Concord városában.


Ha csak egyszer mondok New Hampshire-t, ez még megbocsátható lett volna; de sajnos! jaj! kétszer mondtam. Elárasztottak levelekkel és táviratokkal, gúnyos üzenetekkel, amelyek úgy keringtek védtelen fejem körül, mint a darazsak.


Sokan méltatlankodtak, néhányan még sértegettek is. Egy hölgy, aki a massachusettsbeli Concordban nevelkedett, de most Philadelphiában élt, rám mennydörögte emészt? haragját.



Akkor sem lehetett volna keser?bb, ha azzal vádolom Alcott kisasszonyt, hogy új-guineai emberev?.


Amint ezt a levelet olvastam, az volt az érzésem: hála Isten, nem én vagyok ennek a n?nek a férje. Aztán az volt az els? gondolatom, hogy megírom neki: az én tévedésem földrajzi, az övé viszont modorbeli. Ez lett volna levelem els? mondata; aztán nekigyürk?ztem volna, hogy jól megírjam a véleményem.


De mégsem tettem. Uralkodtam magamon. Rájöttem, hogy ezt minden hirtelen haragú bolond megtenné ? és a legtöbb bolond meg is tenné. Én azonban különb akartam lenni a bolondoknál.


Elhatároztam, hogy ellenségb?l baráttá változtatom. Ez már olyan párviadal, olyan játék, amelyet szívesen játszom, így szóltam magamban: végeredményben az ? helyében valószín?leg én is így éreznék, elhatároztam tehát, hogy megértem az ? szempontját.



Legközelebb, amikor Philadelphiában jártam, felhívtam telefonon. A beszélgetés körülbelül így zajlott le:


ÉN: Asszonyom, néhány hete levelet kaptam önt?l, amelyet szeretnék most megköszönni.


? (egy kissé éles, de jó gyerekszobára valló hangon): Kivel beszélek, kérem?


ÉN: Nem ismerjük egymást személyesen. Dale Carnegie vagyok. Ön végighallgatta egy rádióel?adásomat, amelyet pár hete Louisa Alcottról tartottam, és amelyben azt a megbocsáthatatlan baklövést követtem el, hogy azt mondtam: a New Hampshire-beli Concordban élt. Szerencsétlen tévedés volt, és szeretnék elnézést kérni érte. Igazán kedves volt önt?l, hogy id?t szakított magának a levélírásra.


?: Sajnálom, Mr. Carnegie, hogy azt írtam, amit írtam. Egy kicsit kijöttem a sodromból, és ezért én kérek elnézést.


ÉN: Nem! Nem! Nem önnek kell elnézést kérnie, hanem nekem. Minden iskolásgyerek tudja, én meg eltévesztettem. A rákövetkez? vasárnap tartott rádióel?adásomban egyszer már elnézést kértem általában, és önt?l most személyesen is szeretnék.


?: Tudja, én a massachusettsbeli Concordban születtem. A családom két évszázadon át vezet? szerepet vitt ebben az államban, és én nagyon büszke vagyok a szül?hazámra. Csakugyan nagyon dühös voltam, amikor ön azt mondta, hogy Louisa May Alcott New Hampshire-ben született. Azért mégis szégyellem azt a levelet.


ÉN: Biztosítom, hogy ön tizedannyira sem volt dühös, mint én. Tévedésem igazán nem árthatott Massachusetts-nek; engem mégis nagyon bántott. Ritkaság, hogy az ön társadalmi osztályához tartozók id?t szakítsanak maguknak az írásra, remélem azonban, ön újból ír nekem, ha felfedez valamilyen tévedést bármelyik el?adásomban.


?: Tudja, nekem tetszik az a mód, ahogyan a kritikámat fogadja. Igazán sajnálom, hogy nem ismerem közelebbr?l.


Bocsánatkéréssel, és az álláspontjára való helyezkedéssel tehát elértem, hogy ? is elnézést kérjen, és megértsen engem. Megvolt az az elégtételem, hogy uralkodtam magamon, és hogy a sértésre kedvességgel válaszoltam. Sokkal mulatságosabb dolog is volt megkedveltetnem magam vele, mint az javasolnom neki, hogy ugorjon a vízbe.



Jay Mangum egy olyan oklahomai liftszerel? vállalat képvisel?je volt, amely luxushotelek liftjeinek javítására kötött szerz?dést. Az egyik hotel igazgatója ragaszkodott hozzá, hogy két óránál többre ? a vendégek kényelme érdekében ? ne zárják le a javításra szoruló liftet.


A javítási munkálatok ugyanakkor legalább nyolc órát vettek volna igénybe, és a legjobb szerel?k sem mindig álltak a rendelkezésre. Amikor Mangum úr mégis rá tudott állítani erre a munkára egy kit?n?en képzett szerel?t, felhívta a hotel igazgatóját, és anélkül, hogy vitába szállt volna vele a munka elvégzéséhez szükséges id?t illet?en, a következ?ket mondta:


?Rick, tudom, hogy nagy nálatok a forgalom, és szeretnéd, ha a lehet? legrövidebb ideig szünetelne a lift. Megértem az álláspontodat, és mindent megteszünk, hogy megfeleljünk ennek. Azonban a hiba olyan jelleg?, hogyha nem végezzük el a teljes javítást, a lift még tovább romlik, és akkor kénytelenek lesztek hosszabb id?re nélkülözni.


Tudom, hogy nem örülnél, ha napokra kényelmetlenséget kellene okoznod a vendégeknek.?


Az igazgató belátta, hogy nyolcórai leállás kevesebb, mint a néhány napos. Az igazgató kívánságának elismerésével ? hogy els? a vendég ? Mangum úr meggy?zte a megrendel?t és a maga oldalára állította.

????


Joyce Norris, egy zongoratanár a Missouri állambeli St. Lonis-ból, mesélte, hogyan oldott meg egy problémát, amely a tizenéves leánytanítványokkal szokott el?fordulni. Babette, így hívták az egyik kislányt, körmei különösen hosszúak voltak. Ez komoly hátrány annak, aki szabályos stílusban akar zongorázni.


Norris asszony így mesélte el az esetet: ?Tudtam, hogy a hosszú körmök akadályozni fogják ?t abban, amire a legjobban vágyott; hogy jól játsszon. Az els? megbeszélésen nem hoztam szóba a körmeit, mert nem akartam kedvét szegni már az elején, és azt is tudtam, hogy nem szívesen vágná le azt, amit oly nagy gonddal megnövesztett.


Az els? óra végén azonban elérkezettnek láttam az id?t és így szóltam:


»Babette, szép kezed és gyönyör? körmeid vannak. Ha azonban olyan jól akarsz játszani, amilyen jól a képességeid alapján képes vagy, meg fogsz lep?dni, mennyivel gyorsabban és könnyebben menne, ha rövidebbek lennének a körmeid. Gondolkodj el ezen, jó?«


A kislány akkor grimaszt vágott, jelezve egyértelm? nemtetszését. Az anyjával is beszéltem a dologról, és ismét megemlítettem, milyen szépek is a kislány körmei. Nála sem arattam nagyobb sikert. Világos volt, hogy neki is fontos volt, hogy Babette körmei hosszúak legyenek.


A következ? héten Babette megint órára jött. Megrökönyödve láttam, hogy a körmei rövidek voltak. Megdicsértem, amiért ilyen áldozatot hozott. Az anyjának is megköszöntem, amiért hatni tudott a lányára. De ? azt válaszolta, hogy

»szó sincs róla, nem neki köszönhet?, maga döntött így, és ez volt az els? eset, hogy valaki kedvéért levágta a körmeit.?


Norris asszony megfenyegette volna tanítványát? Azt mondta-e neki, hogy nem tanítja ?t ilyen hosszú körmökkel? Nem, egyiket sem. Csak ráébresztette, hogy a hosszú körmök gátolják a m?vészi fejl?désben, amiért érdemes áldozatot hozni.



Alighanem S. Hurok volt Amerika legkiválóbb hangversenymenedzsere. Egy negyedszázadon át foglalkozott m?vészekkel ? olyan világhír?ekkel is, mint Saljapin, Isadora Duncan és Anna Pavlova. T?le hallottam: els?sorban megértésre volt szüksége, hogy a heves vérmérséklet? nagy m?vészekkel bánni tudjon. Meg kellett értenie még nevetséges különcködéseiket is.


Három évig volt Saljapin impresszáriója ? a világ egyik legnagyobb basszusáé. De Saljapinnal rengeteg baja volt. Úgy kellett bánni vele, mint egy elkényeztetett gyerekkel, menedzsere szerint ?minden tekintetben pokoli a fickó?.


Saljapin például felhívta Hurokot aznap délben, amikor fel kellett lépnie, és azt mondta:


?Rettenetesen rosszul érzem magamat. Be vagyok rekedve, nem tudok énekelni ma este.?


Vajon vitatkozni kezdett-e Hurok a m?vésszel? Dehogy. Tudta, hogy a színházi vállalkozónak ez tilos. Inkább átszaladt tehát Saljapin szállodájába, és szinte csepegett az együttérzést?l.


?Milyen kár ? sopánkodott milyen kár! Borzasztó, kedves barátom, borzasztó. Persze, hogy nem énekelhet. Rögtön lemondom az el?adást. Csak néhány ezer dollárjába kerül, de hát ez igazán semmi a hírnévhez képest.?


Saljapin erre sóhajtott, és így szólt:


?Talán átjöhetne kés?bb megint. Jöjjön ötkor, és akkor majd meglátjuk.?


Öt órakor Hurok ismét átment a szállóba, és csepegett a részvétt?l. Újból azt ajánlotta, máris mondják le a hangversenyt ? mire Saljapin ismét sóhajtott, és így szólt:


?Nos, jöjjön át kés?bb még egyszer. Lehet, hogy jobban leszek.?


Fél nyolckor kijelentette, csak úgy hajlandó énekelni, ha Hurok el?bb kiáll a Metropolitan színpadára és bejelenti, hogy Saljapin er?sen megh?lt és rekedt. Hurok mindig meg is ígérte, hogy megteszi ? bár sohasem tette meg -, mert tudta: ez az egyetlen módja annak, hogy a nagy énekest a színpadra állítsa.



Dr. Arthur I. Gates a következ?ket mondjad nevelés lélektana cím? könyvében:


?Az együttérzés az emberi természet általános vágya. A gyermek rögtön közli, ha sérelem érte; esetleg maga sebzi meg magát, hogy b?séges részvétet arasson. A feln?ttek is? ugyanezzel a céllal mutogatják sérüléseiket, mesélgetik baleseteiket, különösen a sebészi beavatkozás részleteit.


A valóságos vagy vélt bajok feletti önsajnálat, bizonyos mértékig, tulajdonképpen általános tünet.?


Ha tehát az emberek gondolkodását a magadéra akarod formálni, kezdd el gyakorolni: Légy fogékony a másik ötletei és kívánságai iránt!