A következ? részlet Dale Carnegie könyvének talán legfontosabb fejezete, hiszen az emberi kapcsolataink min?sége határozza meg sikerünk mértékét. A cikk végén maga Charles Schwab árulja el Dale Carnegie-nek a nagy titkot: hogyan kapott a világon els?ként 1 millió dolláros éves vezet?i fizetést.
Csak egyetlen módon bírhatunk rá arra bárkit, hogy bármit megtegyen. Gondolkoztunk már ezen valaha? Igen, csupán egyetlen módon ? azt kell elérnünk, hogy a másik meg akarja tenni, amit mi szeretnénk. Ne feledjük el: nincs más mód.
Persze kényszeríthetünk egy embert arra, hogy oda ?akarja? adni az óráját ? ha pisztolycsövet nyomunk a bordái közé. Kényszeríthetjük az alkalmazottunkat is, hogy ?akarjon? tisztességesen dolgozni ? amíg hátat nem fordítunk neki -, ha kidobással fenyegetjük. Korbáccsal vagy fenyegetéssel egy gyermeket is kényszeríthetünk, hogy azt tegye, amit akarunk.
Azonban számolnunk kell ezeknek a gyors módszereknek a nemkívánatos visszahatásával is.
Az egyetlen mód, amellyel rávehetek valakit, hogy bármit megtegyen: megadom neki, amit kíván. De mit kíván az ember általában?
Dr. Freud, a világhír? bécsi tanár, aki a huszadik század egyik legkiemelked?bb lélekbúvára volt, azt mondta: mindennek, amit teszünk, két ered?je van ? a nemi ösztön és a nagyravágyás.
John Dewey tanár, Amerika jeles gondolkodója, egy kissé másképpen fogalmazza meg ezt a tételt. Szerinte az emberi természet leger?sebb ösztöne ?a fontosság vágya?. Ne feledjük el ezt a kifejezést: ?a fontosság vágya?. Igen jelentékeny dolog ez.
Mit kíván az ember általában? Nem sokat, de amit kíván, ahhoz annyira ragaszkodik, hogy nem lehet megtagadni t?le. Csaknem minden feln?tt ezeket kívánja:
1. Egészséget és hosszú életet.
2. Élelmet.
3. Alvást.
4. Pénzt és azokat a dolgokat, amelyek pénzen megszerezhet?k.
5. Túlvilági életet.
6. Szexuális örömet.
7. Gyermekei jólétét.
8. Saját személye fontosságának az érzését.
E vágyak közül csaknem valamennyi kielégül ? egyet kivéve. De ez az egy csaknem olyan mély és parancsoló, mint az élelem vagy az alvás utáni vágy ? és ez ritkán elégül ki. Ez az, amit Freud ?nagyravágyás?-nak és amit Dewey ?a fontosság vágyá?-nak nevez.
Lincoln egyszer így kezdett egy levelet: ?Mindenki szereti a bókot.? William James pedig ezt mondta: ?Az emberi természet lényege az elismerés utáni sóvárgás.? Figyeljük meg: nem kívánságról, vagy vágyról, vagy óhajról beszélt, hanem sóvárgásról. Ez a valami gyötr? és csillapíthatatlan éhség az emberi természetben; és az a ritka egyéniség, aki kielégíti ezt az éhséget, tud valóban uralkodni az embereken, s?t ahogyan mondják ? ?még a temetkezési vállalkozó is sír majd, ha meghal?.
A fontosság utáni vágy az egyik legf?bb tényez?, amely az embert az állattól megkülönbözteti.
Ha ?seinkben nem munkálkodott volna szüntelenül a fontossági érzés, nem lett volna civilizáció. Enélkül éppen olyanok lennénk, mint az állatok.
A fontossági érzés ösztönzött egy tanulatlan f?szeressegédet arra, hogy tanulmányozza azokat a jogi könyveket, amelyeket ötven centért vásárolt egy csomó kacat között. Bizonyára hallottál err?l a f?szeressegédr?l. Lincolnnak hívták?
Ugyanez a vágy ?zte Dickenst, hogy írja meg halhatatlan regényeit. Ez a vágy hajtotta Sir Christopher Wrent, hogy megtervezze k?be vésett szimfóniáit. Ez a vágy halmoztatott fel olyan milliókat Rockefellerrel, amelyeket sohasem költött el. Ez a vágy ösztönzi városunk leggazdagabb emberét, hogy olyan házat építtessen, amely sokkal nagyobb, mint amekkorára szüksége van.
Ez a vágy sarkall minket, hogy kövessük a legutolsó divatot, megvegyük a legújabb kocsit, és elhíreszteljük, hogy nekünk vannak a legcsodálatosabb gyermekeink. Ez a vágy csábít sok fiatalt arra, hogy b?nöz?vé váljék.
?A mai átlagos fiatal b?nöz?k ? mondja New York egyik magas rangú rend?rtisztvisel?je ? el vannak telve önmagukkal: a legtöbbnek a letartóztatás után az az els? óhaja, hogy lássa azokat a szennylapokat, amelyek h?st csinálnak bel?le. Az a kellemetlen kilátás, hogy esetleg helyet kell foglalni a villamosszékben, távolinak látszik, mindaddig, amíg bámulhatja a saját képmását Babe Ruth, La Guardia, Einstein, Lindbergh, Toscanini vagy Roosevelt képe mellett.?
Ha elmondod, milyen fontosnak érzed magad, megmondom, ki vagy. Ez határozza meg a jellemedet. Ez a legf?bb jellemz?.
John D. Rockefellernek például az adta meg a fontosság érzését, hogy pénzt adott egy modern pekingi kórház felállítására, amelyben olyan embereket ápolnak, akiket sohasem látott, és nem is fog. Diliingernek viszont az adta meg a fontosság érzését, hogy gengszter volt, bankrabló és gyilkos. Amikor a rend?rök üldözték, berontott egy tanyára valahol Minnesotában, és azt mondta:
?Én vagyok Diliinger!" ? Büszke volt rá, hogy ? az els? számú közellenség: "Nem akarlak bántani titeket, de én vagyok Diliinger!?
Igen, az egyetlen lényegbevágó különbség Diliinger és Rockefeller közt az, hogyan elégítik ki fontossági érzésüket.
A történelem tele van olyan híres emberek mulatságos példáival, akik a fontosságukat akarták bizonyítani. Még Washington is azt kívánta, hogy ?? hatalmassága, az Egyesült Államok elnöke? legyen a címe; Kolumbusz pedig ?az óceán tengernagya és India alkirálya? címért esedezett. Nagy Katalin pedig nem volt hajlandó olyan levelet felbontani, amely nem ?? Cári Felségé?-nek szólt.
Milliomosaink anyagilag támogatták Byrd tengernagy antarktiszi felfedez? útját, abban a reményben, hogy jéggel borított hegyek egész sorozatát nevezi el róluk; Victor Hugó nem is óhajtott kevesebbet, minthogy Párizs városa az ? tiszteletére változtassa meg a nevét. S?t Shakespeare is, a nagyok legnagyobbika, úgy igyekezett bearanyozni a nevét, hogy nemességet és ezzel címert szerzett a családjának.
Tudomásom szerint az amerikai üzleti élet felvirágzásának ?skorában Charles Schwab az els?k között kapott egymillió dollár feletti fizetést.
Miért fizetett Andrew Carnegie, az acélkirály Schwabnak egymillió dollárt évenként, más szóval több mint háromezer dollárt naponta? Miért? Talán mert Schwab lángész? Nem. Talán mert többet tudott az acélgyártásról, mint más emberek? Képtelenség. Schwab maga mondta nekem, hogy sokan voltak a munkatársai között, akik többet tudtak az acélgyártásról, mint ?.
Schwab azt állítja, hogy ezt a fizetést nagyrészt azért kapta, mert tudott bánni az emberekkel. Megkérdeztem, hogyan csinálta.
Íme, itt a titok saját szavaival; ezeket a szavakat bronzba kellene vésnünk és kiakasztanunk minden otthonban, minden iskolában, minden üzletben, minden irodában; a gyermekeknek ezeket a szavakat kellene kívülr?l megtanulniuk, ahelyett, hogy agyukat latin igék ragozásával vagy Brazília évi csapadékmennyiségével tömik tele; ezek a szavak szinte képesek arra, hogy átalakítsák bárki életét, aki megfogadja ?ket:
?Azt a képességemet, amellyel lelkesedést tudok önteni az emberekbe, Isten legnagyobb adományának tekintem, és a módszeremet is, az elismerést, a bátorítást, amellyel minden emberb?l a legjobbat tudom kihozni. Semmi más nem sorvasztja el úgy az emberek becsvágyát, mint a feletteseikt?l származó kritika.
Én sohasem bírálok senkit. Hiszek abban, hogy az embereket ösztönözni kell a munkára. Így aztán szeretek dicsérni, de gy?lölöm, ha hibát kell találnom. Elismerésem szívélyes, s nem fukarkodom a dicsérettel.?
Ezt teszi Schwab. De mit tesz az átlagember?
Éppen az ellenkez?jét. Ha valami nem tetszik neki, mindjárt az ördögöt emlegeti; ha meg tetszik, nem szól egy árva szót sem.
?Sok embert és köztük sok kiválót ismerek a világ különféle tájairól ? mondta Schwab -, de olyannal még nem találkoztam, bármily nagy vagy kiváló volt is, akit ne ösztönzött volna jobban a megbecsülés, mint a bírálat.?
?szintén szólva, Andrew Carnegie sikerének ugyanez volt az egyik legfontosabb oka. Carnegie éppígy dicsérte a munkatársait nyilvánosan is és a magánéletében is. Még a sírkövén is dicsérni akarta ?ket. Maga írta meg a sírfeliratát, amely így hangzott: ?Itt nyugszik valaki, aki tudta, hogyan gy?jtsön maga köré nála okosabb embereket.?
Az emberek ?szinte megbecsülése volt Rockefeller sikerének is az egyik titka. Amikor például egy társa, Edward T. Bedford rosszul számított ki egy bizonyos üzleti lehet?séget, és helytelen dél-amerikai vásárlással a cégnek egymillió dolláros kárt okozott, ?John D.? azt mondta, hogy Bedford mindent megtett ? és az esetet lezárták.
S?t Rockefeller keresett valamit, amit megdicsérhetett; meg is köszönte Bedfordnak, hogy sikerült megmenteni a befektetett t?ke hatvan százalékát. ?Igazán nagyszer? ? vélte Rockefeller. ? Nem sikerülhet mindig minden még nekünk sem idefent??