Az emberi viselkedést egyetlen igen fontos törvény irányítja; ha engedelmeskedünk ennek a törvénynek, szinte sohasem kerülünk bajba, s?t sok barátot és lelki békét szerzünk általa.
De abban a pillanatban, amikor figyelmen kívül hagyjuk, egy csomó gondot zúdítunk magunkra. A törvény így hangzik:
Adj lehet?séget a másik embernek, hogy fontosnak érezze magát!
John Dewey (filozófus, az amerikai oktatási rendszer megreformálója) azt állítja, hogy a fontosság vágya az emberi természet leger?sebb ösztöne; William James (amerikai pszichológus) pedig azt mondja: ?Az emberi természet lényege az elismerés utáni sóvárgás.?
Ez az ösztön különböztet meg bennünket az állatoktól. Ez az ösztön felel?s az egész emberi civilizációért.
Nagy gondolkodók évezredek óta törik a fejüket az emberi együttélés szabályain, és a sok fejtörésb?l egyetlen fontos törvény született.
Olyan régi ez, mint maga a történelem.
Zarathustra már háromezer évvel ezel?tt tanította t?zimádó híveinek Perzsiában.
Konfucius is ezt prédikálta kétezer-négyszáz esztendeje.
Lao-ce, a taoizmus alapítója magyarázta tanítványainak a Han-völgyben.
Buddha err?l beszélt a Gangesz partján öt évszázaddal Krisztus el?tt.
A hindu vallás szent könyvei ezer évvel korábban tanították.
Jézus is ezt tanította Júdea sziklás völgyeiben.
Jézus egyetlen mondatba foglalta össze ? és talán ez a legfontosabb törvény az egész világon: ?Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.? (Mt. 7, 12.)
Te elismerést vársz azok részér?l, akikkel kapcsolatba kerülsz. Valódi értéked elismerését kívánod. Arra az érzésre van szükséged, hogy fontos vagy a magad kis világában.
Nem óhajtasz olcsó, álnok hízelgést, hanem ?szinte megbecsülésre áhítozol. Azt akarod, hogy barátaid és a hozzád tartozók ? amint Charles Schwab kifejezte ? szívélyesen elismerjenek, és ne fukarkodjanak a dicsérettel.
Valamennyien ezt akarjuk. Engedelmeskedjünk hát az aranyszabálynak, és tegyük meg másoknak mindazt, amit t?lük szeretnénk kapni. Hogyan, mikor, hol? A válasz egyszer?: minden módon, minden id?ben, mindenütt.
A kend?zetlen igazság pedig az, hogy szinte mindenki, akivel összekerülsz, valamilyen módon különbnek érzi magát nálad; az ilyen emberek szívéhez biztos kulcs, ha finoman érezteted velük, tudatában vagy a maguk kis világában játszott fontos szerepüknek.
Emlékezz Emerson szavaira: ?Minden ember, akivel összekerülök, bizonyos mértékig felettem áll. Abban, amit tanulok t?le.?
A siralmas a dologban csak az, hogy bels? ürességüket gyakran éppen azok takargatják bántó és valóban émelyít? nagy hanggal, handabandával és önteltséggel, akiknek a legkevesebb jogcímük van arra, hogy teljesítményeiket fitogtassák.
George Eastman, a híres Kodak-gyár alapítója, feltalálta az átlátszó filmet, amely lehet?vé tette a mozgóképeket; felhalmozott százmillió dollárnyi vagyont, és a világ leghíresebb üzletemberévé küzdötte fel magát.
Az óriási eredmények ellenére, éppúgy áhítozott a kis elismerésekre, mint mindannyian. Íme egy bizonyíték.
Eastman sok évvel ezel?tt felépítette Rochesterben az ? nevér?l elnevezett zeneiskolát és Kilbourn Hallt, az anyja emlékére létesített színházat.
James Adamson, egy nagy New York-i ül?bútorgyár elnöke, meg akarta szerezni az épületek színházi székeinek szállítására szóló rendelést. Telefonált tehát az építésznek, és a közvetítésével meghívást kapott Eastmanhez.
Amikor megérkezett Rochesterbe, az építész így szólt hozzá: ?Tudom, hogy meg akarja kapni ezt a rendelést; de már most megmondhatom, hogy semmi sem lesz bel?le, ha öt percnél többet vesz igénybe Mr. Eastman idejéb?l. Ebben nem ismer tréfát; nagyon el van foglalva. Mondja el tehát gyorsan a mondókáját, és azzal kész.?
Adamson tehát felkészült. Amikor bevezették a szobába, látta, hogy Eastman egy halom irat fölé hajlik íróasztala mellett. Hirtelen felnézett, levette a szemüvegét, odament hozzájuk, és így szólt:
?Jó reggelt, uraim, miben lehetek szolgálatukra?? Az építész bemutatta ?ket egymásnak; azután Adamson ezt mondta: ?Mialatt kint vártunk, Mr. Eastman, megbámultam az ön irodáját. Ilyen szobában én is szívesen dolgoznék. Magam is a bels? fadíszítési szakmában dolgozom, de egész életemben nem láttam ennél szebb irodát.?
George Eastman így válaszolt: ?Olyan dolgot juttat eszembe, amit csaknem elfeledtem. Ugye szép? Én is nagyon örültem, amikor elkészült. Mostanában azonban egy csomó más dolog jár a fejemben, amikor itt vagyok, és néha heteken át észre sem veszem ezt a szobát.?
Adamson átment a szobán, és megtapogatta az egyik faburkolatot. ?Ez angol tölgy, ugye? Az erezete egy kicsit eltér az olaszétól.?
?Igen ? mondta Eastman -, Angliából hozattuk. Egy barátom választotta ki, aki a finom faanyagok szakért?je.?
Ezután Eastman körülvezette Adamsont a szobán, felhívta a figyelmét az arányokra, a színekre, a kézi faragásokra és egyéb olyan részletekre, amelyek tervezésében és kialakításában része volt.
Körülsétálták a szobát, és megcsodálták a famunkát, majd megálltak egy ablak el?tt, és George Eastman ? a maga szerény, halk szavú modorában ? megemlített néhány emberbaráti intézményt, amelyet ? alapított: a rochesteri egyetemet, a központi kórházat, a homeopatikus kórházat, az aggok házát, a gyermekkórházat.
Adamson meleg elismerését fejezte ki azért a módért, ahogyan vagyonát az emberi szenvedések enyhítésére használta fel. Eastman hirtelen kinyitott egy üvegszekrényt, és el?vette a legels? fényképez?gépét, ezt a találmányt annak idején egy angoltól vette meg.
Adamson hosszasan érdekl?dött az üzlet indításával kapcsolatos küzdelmeir?l; Eastman pedig ?szintén beszélt gyermekkora szegénységér?l; mesélt özvegy édesanyjáról, aki szállásadással foglalkozott, mialatt ? egy biztosítási irodában dolgozott napi ötven centért.
A szegénység réme üldözte éjjel-nappal, és ezért határozta el, sok pénzt keres, hogy édesanyjának ne kelljen halálra dolgoznia magát.
Adamson további kérdéseket tett fel, és elmerülten figyelt, mialatt Eastman elmesélte a száraz fény képlemezekkel folytatott kísérletei történetét. Elmondta, hogy mivel egész nap az irodában kellett dolgoznia, egész éjszaka kísérletezett; közben szunyókált csak egy keveset, amíg a vegyszerek kifejtették hatásukat ? néha hetvenkét órán át dolgozott egyhuzamban, és csak felöltözve bóbiskolt.
James Adamsont negyed tizenegykor vezették be Eastman irodájába, és el?z?leg figyelmeztették, nem szabad öt percnél tovább maradnia; azonban elmúlt egy óra, elmúlt két óra ? és még mindig beszélgettek.
Végül Eastman így szólt Adamsonhoz: ?Amikor legutóbb Japánban voltam, vettem néhány széket, hazahoztam, és a tornácra állítottam ?ket. Mivel a festék lepattogzott a napon, a minap bementem a városba, vettem festéket, és magam bemázoltam a székeket.
Nem akarja megnézni, milyen remekül tudok székeket festeni? Jöjjön fel a lakásomra, ebédeljen velem, és utána megmutatom.?
Ebéd után Eastman megmutatta Adamsonnak a Japánból hozott székeket. Másfél dollárnál nem értek többet darabonként. George Eastman azonban, aki százmillió dollárt keresett, büszke volt rájuk, mert maga festette be ?ket.
Az ül?helyekre vonatkozó rendelés 90 000 dolláros volt. Mit gondolsz, ki kapta meg ? James Adamson vagy talán valamelyik versenytársa?
Attól kezdve szoros barátság volt köztük, egészen Eastman haláláig.
Disraeli mondta, az angol világbirodalom egyik legokosabb államférfija: ?Ha valakinek önmagáról beszélsz, órákig szívesen figyel rád.?
