Egy Dale Carnegie-tréning résztvev?je mesélte el Ausztráliában azt a történetet, amely remekül szemlélteti, mi történhet, ha figyelmen kívül hagyjuk ezt az elvet.
"Az üzlettársammal az egyik legnagyobb informatikai cikkeket árusító viszonteladói hálózatot vezettük Brisbane-ben. Nyolc üzletünk volt, több mint hatvanf?s személyzetet irányítottunk, és az éves bevételünk meghaladta a 10 millió dollárt.
Noha az üzlettársam sokat segített, és nem is volt nehéz kijönni vele, azt gondoltam, hogy a siker javarészt nekem köszönhet?. A céget egyetlen módon lehet vezetni: úgy, ahogyan én csinálom.
Ha bármib?l vita támadhatott, én úgy intéztem, hogy legyen is vita bel?le, amelyben mindenáron én akartam felülkerekedni. A megbeszéléseket soha nem barátságos hangnemben indítottam, és gyakran nem engedtem ?t szóhoz jutni. Az érzéseire sose voltam tekintettel, s?t még csodálkoztam is, miért nem hasonlított hozzám jobban.
Végül az összes vitánkban felülkerekedtem, és minden az én szám íze szerint alakult, de a társamat, majd a cégemet is elveszítettem. Miután Carnegie elveit megtanultam, és elkezdtem visszanézni a múltba, megértettem, mekkorát tévedtem. Ma már úgy vélem, ha ezeket a dolgokat korábban megtanulom, a vállalkozásom is gyökeresen máshogy állna. Tisztában vagyok azzal, hogy a múltat nem változtathatom meg, de ma már látom, milyen hibákat követtem el, és a jöv?ben megpróbálom elkerülni ?ket.
Mára ez az úriember teljesen megváltozott, ?Most mindig megkérdezem az üzlettársaimtól, mik az ? céljaik, miel?tt a magaméit kit?zném ? írja. ? Aztán megkérdem magamtól: hogyan javíthatnám ezt a kapcsolatot úgy, hogy az ? céljaikat szolgáljam??
Noha könny? belátni, miért szeretnénk magunknak a dics?séget azért a sikerért, amelyért oly sokat dolgoztunk, a dics?ség besöprése soha nem szerez barátokat. A nyomában ráadásul sokkal gyorsabban veszítjük el a befolyásunkat, mint bármely más hasonló lépésünkkel.
Kérdezzük meg azokat, akiket irányít, és azt a választ kapjuk, hogy az érdem kisajátítása, amikor jól mennek a dolgok, és mások hibáztatása, amikor rosszra fordulnak.
Kevés olyan magatartás van, amellyel ennyire egyértelm?en megüzenjük a világnak: ?Minden csak rólam szól.? És kevés üzenet van, amelynek hallatán az emberek gyorsabban indulnak el az ellenkez? irányba.
Ki akar olyan barátot, aki csak magára gondol? Ki akar olyan vezet?t, aki nem értékeli a hozzájárulásunkat a közös munkához? Ezekre a kérdésekre viszonylag egyszer? válaszolni.
És éppen ilyen egyszer? az ellenkez? el?jel? kérdéseket is megválaszolni. Ki akar olyan barátot, aki nem tör?dik azzal, hogy ki aratja le a dics?séget? Ki akar olyan vezet?t, aki pontosan látja a munkánk értékét?
?A dics?ség átengedése csodás módon megszaporít mindent? írja August Turak, a Forbes blogírója, az MTV egyik alapítója és volt munkatársa.
Egyaránt jól m?ködik az üzleti világban és a magánéletünkben. Ennek a varázslatnak a megidézéséhez viszont hálára lesz szükség. Ha hiányzik bel?lünk az ?szinte hála érzése, a dics?ség megosztása is csak egy újabb manipulatív trükk lesz, amely azonban könnyen visszafelé sül el.
Pedig a dolog egyszer?, mint az egyszeregy. Csupán józan ész kell hozzá. Miért sokkal gyakoribb hát, hogy valaki learatja más el?l a dics?séget, mint hogy átengedné? Az els? számú gyanúsított a félelem.
Ha egy munka vagy egy projekt dics?ségét átengedjük másnak, ne valamiféle hamis alázatból tegyük, ne próbáljunk alattomos módon ennek segítségével reflektorfénybe kerülni. Ez ugyanis a ?mártírszindróma? egyik formája lenne.
Az a magatartás, amelyet követend?nek tartunk, nem a figyelem megszerzésére irányuló taktika eredménye, sokkal inkább abból a magasabb rend? önbizalomból fakad, hogy sokkal jobb ember lesz bel?lünk, ha azok, akik körülvesznek bennünket, pontosan tudják, hogy nem csupán a közös sikerben játszanak fontos szerepet, de a mi saját, személyes sikerünkben is.
Nézzük csak végig bármelyik filmes vagy zenei díjkiosztó gálát, és él?ben láthatjuk ennek az elvnek a dinamikáját, különösen az önzetlenebb résztvev?k esetében.
Mert vajon mi az els? gesztus, amit a nyertest?l elvárnak? A díjátvev? beszéd.
Márpedig e beszédek nem egyebek egy hosszú felsorolásnál, amelyben megköszönik mindazok segítségét, akik a gy?ztest a díjhoz segítették. Egyesek szerint ez csupán a show bevett szabálya, de a felsorolt nevek mögött rejt?z? arcok másról árulkodnak.
Miközben a kamera végigpásztázza ?ket, valamennyi arc ragyog az örömt?l ? van, aki még örömkönnyeket is ejt, de mindannyian osztoznak a sikerben, és viszonozzák a hálát, amit kaptak.
Gyakran mondják, hogy valaki akkor lesz sikeres, ha sikeres emberekkel veszi körül magát. Bár ebben a kijelentésben van némi igazság, azt már csak kevesen veszik észre, hogy kétféle módja is létezik annak, hogy valaki ebbe a helyzetbe kerüljön.
Egyfel?l kereshetjük azok barátságát, akik már sikeresek, másfel?l viszont megpróbálhatjuk sikeressé tenni azokat, akik a barátaink. Bármelyik megoldást választjuk is, egyvalami biztos: a saját sikerünk mindig egyenesen arányos azok számával, akik sikeresnek akarnak látni minket.
Van azonban még egy módszer, amelynek révén tovább javíthatunk a számokon. Amikor a sikeres emberek barátságát keressük nem biztos, hogy ?k sikeresnek szeretnének látni minket. És feltehet?en nem kis er?feszítésünkbe fog kerülni, míg legy?zzük bennük azt az érzést, hogy csupán a kapcsolat kedvéért akaszkodtunk rájuk. Ha viszont azok sikerét viseljük a szívünkön, akik már amúgy is a barátaink, nagyjából biztosra vehetjük, hogy pártolják a sikerünket.
Az érdem átengedése másoknak olyan életforma, amelyet a kapcsolatainkban is ápolnunk kell, amit azért teszünk meg, mert hálásak vagyunk nekik, és hálásak vagyunk azért, amit kapunk t?lük.
Nincs többr?l szó, mint hogy mások sikerét és boldogulását el?bbre helyezzük a magunkénál ? és bízunk abban, akik vagyunk, és abban is, hogy a viszonosság gumirugalmasságú ereje m?ködni fog.
Természetesen nem azért viszonzunk valamit, mert a szó kereskedelmi értelmében várunk cserébe valamit. Azért tesszük, hogy a kapcsolatépítést el?remozdítsuk ? miközben persze tudjuk, hogy a jutalom sem marad el.
A viszonosság természetes mellékterméke az olyan kapcsolatoknak, amelyekben a két fél egyaránt osztozik a másik örömében és fájdalmában.
?Dupla öröm, fele bánat?, tartja a mondás. A valódi kapcsolatokban a barátok keresik a módját annak, hogy visszafizessék egymás jó szándékát. Mi történne, ha a kapcsolatoknak ez a fajta felfogása egy cégben vagy a piacon meglév? résben is elterjedne, vagy akár a teljes értékláncban is megjelenne?
Két dolog bizonyosra vehet?:
1. mindenki, aki részt venne benne, sokkal jobban élvezné az életet, és
2. sokkal biztosabbnak ígérkezne a siker, mivel az együttm?ködés természetesen alakulna ki. Manapság sokkal inkább hatalmunkban áll a kapcsolattartás ezen szellemét kiterjeszteni, mint korábban bármikor.
Hosszú távon csupán az ötletgazda emlékszik bizonyos dolgokra, például arra, hogy kiben merült fel el?ször a gondolat, ki szólalt meg el?ször, vagy ki vállalta az els? kockázatos lépést.
A többiek csak a nagyvonalúságra fognak emlékezni. Érdekes paradoxon, hogy minél inkább átengedjük az érdemet másoknak, azért, amit csináltunk, annál jobban fognak emlékezni ránk, és végül annál több elismerést kapunk érte.
Ronald Reagan mondta egyszer: ?Legh?bb vágyam, hogy olyan elnökként vonuljak be a történelembe, aki újra rávette az amerikaiakat, hogy higgyenek magukban.?
Csupán ebb?l az egyetlen idézetb?l is meglehet?sen pontosan felmérhetjük az elnök jellemét. Azért szállt be a játékba, hogy a többiek nyerhessenek. Politikai céljainak középpontjában is az állt, hogy felemelje és sikerre vezesse azokat, akiknek a szolgálatára elnökként felesküdött????.??????
Reagant talán az az idézet jellemzi a legjobban, amely az ovális irodában, az íróasztal fölött volt egy táblára vésve:
?Semmi sem térítheti el az embert attól, hogy azt csinálja, amit akar, és eljusson bárhová, ha nem tör?dik azzal, hogy kié lesz a dics?ség.?
A befolyásos emberek esetében sokszor tapasztaljuk ezt. ?k egy magasabb rend? célt követnek, valamit, ami meghaladja azokat a politikai, bürokratikus vagy sikerorientált célkit?zéseket, amelyek másokat megfojtanak.
Reagan nem tör?dött azokkal a megjegyzésekkel, amelyek az örökségét firtatták: elhessegette ?ket, mondván, ? már nem fogja hallani, amikor a történészek és a tudósok a munkáját értékelik.
E vonása miatt tartották oly sokan remek embernek és kiváló vezet?nek. Úgy élt és állt az élre, hogy folytonosan az ország érdekének rendelte alá magát, s ehhez egészen szokatlan módszereket vett igénybe.
Ez jellemzi az olyan embert, aki önérdekeivel szemben is a mások felemelésén fáradozik. Csak a nem mindennapi elme látja át, hogy a siker nem a figyelem és az érdemek megszerzésér?l szól, hanem a partnerségr?l és a haladásról.