builderall


Amikor valakivel beszélsz, sohase azzal kezdd, amiben eltér a véleményetek. Kezdd azzal, hogy kiemeled ? és hangsúlyozod ? azokat a dolgokat, amikben megegyeztek. Mutass rá, ha lehet, hogy mindketten ugyanazt akarjátok, és az egyetlen különbség köztetek a módszerben van, nem a célban.


Úgy vezesd a beszélgetést, hogy a másik már az elején azt mondhassa valamire: ?Igaz, úgy van!? Akadályozd meg, ha lehet, hogy ?nem?-et kelljen mondania.


A tagadó válasz, mondja Overstreet professzor Az emberi viselkedés befolyásolása cím? könyvében, a legnehezebben legy?zhet? akadály. Ha valaki nemet mondott valamire, büszkesége azt követeli, hogy maradjon következetes önmagához.


Kés?bb talán rájön, hogy a ?nem? helytelen volt; a büszkesége mégsem engedi, hogy bevallja. Ha egyszer kimondott valamit, ragaszkodnia kell hozzá. Ezért olyan fontos, hogy tárgyalópartnerünket a helyeslés felé vezessük.



Az ügyes szónok már kezdetben egy csomó ?igen?-választ kap. Lélektanilag a helyeslés felé tolja el közönségét. Olyan ez, mint a biliárdgolyó mozgása: ha el?relökjük valamelyik irányba, bizonyos er? szükséges az ett?l az iránytól való eltéréshez; az ellenkez? irányba való visszalökéshez pedig még több er?.


Lélektanilag minden világos. Ha valaki a ?nem? szót kimondja, és komolyan is gondolja, nem csupán egy hárombet?s szót ejt ki: sokkal többet tesz ennél.


Egész szervezete, mirigy-, ideg- és izomrendszere az elutasítás görcsébe merevedik. Valami (rendszerint csekély, de néha észrevehet? mérték?) testi jele is van. Röviden szólva, az egész ideg-, izomrendszer az elutasítás álláspontjára helyezkedik.


Másrészt, amikor ?igen?-t mond valaki, ez a görcs elmarad. A szervezet magatartása várakozó, beleegyez?, nyílt. Ennélfogva minél több ?igen?-t tudunk kicsiholni a másikból a kezdet kezdetén, annál valószín?bb, hogy leköthetjük a figyelmét fontos javaslatunk számára.



Ez a módszer tette lehet?vé James Eberson, az egyik New York-i bank tisztvisel?je számára, hogy megszerezzen, illetve megtartson egy leend? ügyfelet, akit egyébként elveszthettek volna.


?Ez az ember azért jött be ? mesélte Eberson -, hogy folyószámlát nyisson nálunk, és én átadtam neki kitöltésre a szokásos ?rlapot. Egyes kérdésekre készséggel felelt, de másokra kereken megtagadta a választ.


Miel?tt elkezdtem az emberekkel való bánásmód tanulmányozását, azt mondtam volna ennek a leend? ügyfélnek, hogyha nem tölti ki az ?rlapot, nem nyitjuk meg a folyószámláját.


Szégyellem, hogy a múltban gyakran így viselkedtem? Természetesen a kioktatás bizonyos jó érzéssel töltött el: hiszen megmutattam, ki az úr a háznál, és hogy a bank szabályai és el?írásai szentek és sérthetetlenek. Persze ez a magatartás bizonyára nem gy?zte meg arról azt az embert, aki bejött, hogy szívesen látjuk, és fontosnak tartjuk.



Azon a reggelen elhatároztam, hogy el?veszem a józan eszemet. Feltettem, hogy nem arról beszélek, amit a bank akar, hanem arról, amit az ügyfél. És mindenekel?tt elhatároztam, hogy elejét?l fogva »igen«-t mondatok vele.


Így aztán igazat adtam neki. Azt mondtam, hogy arra a felvilágosításra, amelyet megtagadott, nincs is okvetlenül szükség. Azonban ? folytattam ? tegyük fel, hogy önnek pénze van itt a bankban, amikor meghal. Nem szeretné, ha követelését átutalnánk legközelebbi hozzátartozójának, akinek a törvény szerint joga lesz hozzá?


? De igen, hogyne ? válaszolta.

? És nem gondolja-e, hogy hasznos lenne, ha megadná nekünk a legközelebbi rokona nevét, és így szükség esetén késedelem és tévedés nélkül teljesíthetnénk a kívánságait?


Megint igen volt a válasz.


A fiatalember megszelídült és megváltozott, amikor ráébredt, hogy nem a magunk, hanem az ? érdekében kértük ezt a felvilágosítást. Miel?tt elhagyta a bankot, nemcsak megadta a részletes tájékoztatást, hanem javaslatomra nyitott egy olyan folyószámlát is, amelynek az anyja volt a kedvezményezettje, és az ezzel kapcsolatos felvilágosításokat is megadta.


Azt tapasztaltam, hogy mivel már az elején »igen«-re késztettem, elfeledte az eredeti felháborodását, és szívesen megtett mindent, amit tanácsoltam.?


Egy másik történetet Joseph Allison, a Westinghouse Elektromos Társaság ügynöke mondott el:


?Volt egy ember a körzetemben, akit a társaság igen szeretett volna megnyerni vev?nek. El?döm tíz éven át látogatta minden eredmény nélkül. Amikor átvettem a körzetet, ugyanezt csináltam három évig, ugyancsak eredmény nélkül. Végül, tizenhárom évi látogatás és ostrom után, eladtunk neki néhány motort. Tudtam, hogyha ezek megfelelnek, biztosan kapok további néhány száz darabos megrendelést. Ezt reméltem.


Abban biztos voltam, hogy a motorokkal nem lesz semmi baj. Három hét múlva igen peckesen vonultam be hozzá.



De hamar letörtem, mert a f?mérnök ezzel a megdöbbent? kijelentéssel üdvözölt: ? Allison, nem vehetem meg a többi motort magától.


? De miért? ? kérdeztem meglepetten. ? Miért?

? Mert a maguk motorjai túl forrók. Nem tudom a kezemet rájuk tenni.


Tudtam, hogy vitatkozni nem érdemes. Elég sokáig vitatkoztam. Tehát arra gondoltam, inkább »igen, igen« választ próbálok kapni.


? Rendben van, Smith úr. Tökéletesen igazat adok önnek; ha a motorok túlmelegszenek, akkor ne vegyen bel?lük. Önnek olyan motorokra van szüksége, amelyek a szabvány el?írásánál nem melegszenek jobban. Így van?


Helyeselt. Megkaptam az els? »igen«-t.


? A szabvány azt mondja, folytattam, hogy a helyesen szerkesztett motor h?mérséklete 40 °?-kal lehet a szobah?mérséklet felett. Igaz?


? Igen ? helyeselt. ? Ez igaz. De a maguk motorjai sokkal forróbbak.


Nem vitatkoztam, csak megkérdeztem, milyen meleg a gépterem?


? Körülbelül 41 °C.


? Nos, feleltem, ha a helyiség 41 fokos, és ehhez hozzáad 40 fokot, az összesen 81 fok. Nem égetné-e meg a kezét, ha olyan forróvíz alá tartaná, amelyb?l 81 fokos víz folyik?


Ismét »igen«-t kellett mondania.


? Hát akkor ? tettem hozzá ? nem volna jobb, ha egyáltalán nem fogná meg a motort?


? Azt hiszem, igaza van ? vallotta be. Tovább csevegtünk még egy ideig. Aztán behívta a titkárát, és harmincötezer dolláros megrendelést adott fel a következ? hónapra?


Évekig tartott (és a meghiúsult üzletek miatt sok ezer kárt jelentett számomra), amíg végül megtanultam, hogy a vitatkozás nem fizet?dik ki, és hogy sokkal több hasznot hajt, és sokkal érdekesebb is, ha a dolgokat a másik ember szempontjából nézzük, és megkíséreljük, hogy »igen, igen«-t mondassunk vele.?


Szókratész, ?Athén ostora?, olyat alkotott, ami a történelem folyamán csak néhány embernek sikerült: kidolgozta az emberi gondolkodás új módszerét; és most, huszonhárom évszázaddal a halála után, a legbölcsebb mesterek egyikeként tiszteljük, akik valaha is befolyásolták ezt a békétlen világot.


A módszere? Megmondta-e vajon az embereknek, ha tévedtek? ? aztán nem! Ahhoz túl okos volt. Egész módszere, amelyet ma szókrátészi módszernek hívunk, azon alapult, hogy kérdéseire »igen, igen«-választ akart kapni.


Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre ellenfeleinek igenl?en kellett válaszolniuk. Egyik helyeslést a másik után kapta, végül szinte mást sem hallott, csak

»igen«-t.


De csak folytatta a kérdez?sködést, amíg ellenfele ? csaknem észrevétlenül ? olyan következtetésre nem jutott, amelyet pár perccel korábban er?teljesen tagadott volna.


Legközelebb, amikor éppen kíméletlenül a képébe vágnánk valakinek, hogy tévedett, jusson eszünkbe a mezítlábas, öreg Szókratész, és úgy tegyük fel a kérdéseinket, hogy ?igen? választ kapjunk rájuk.


A kínaiaknak van egy bölcs közmondásuk: aki könnyen lépdel, messzire jut.