Észveszejt?, hogy miközben dollármilliókat költenek évente márkaépítésre és marketingre, mennyi forrást pazarolnak még mindig arra, hogy az üzenet küld?jének kívánalmait és szeszélyeit mutassák be, miközben a befogadó legmélyebb vágyaival nem foglalkoznak.
Az egykori amerikai elnök, Dwight Eisenhower a Fehér Ház Ovális Irodájában örök mementóként ?rzött egy papírnehezéket, amelyen ez állt latinul: ?Gyengéd modorban, de elszánt tettekkel.?
?A tettek alapvet? vágyainkból fakadnak ? írja Harry Overstreet az Influencing Human Behaviorben (Hatás az emberi viselkedésre).
? A legjobb tanács, amit adhatok ? legyen szó az üzleti életr?l, a családról, az otthonról, az iskoláról vagy a politikáról ?, a következ?: el?ször is ébresszünk a másikban ellenállhatatlan vágyat. Az, aki erre képes, az egész világot maga mögött tudhatja. Aki pedig nem, arra magányos út vár.?
A ráhangolódás a legmélyebb vágyakra olyan módszer, amely nem ismer sem iparági, sem országhatárokat. Éppoly fontos elv egy holland energiaipari menedzser, mint egy hollywoodi producer számára. Végs? soron ugyanis azok a személyek közötti er?feszítések bizonyulnak sikeresnek, amelyekben az üzenet feladója nem diktálni akar, hanem elkezdi feltárni, hogy mit akar a befogadó.
És azok a személyek közötti er?feszítések ítéltetnek kudarcra ? akár üzleti együttm?ködésr?l, személyes együttm?ködésr?l vagy m?vészi tolmácsolásról van szó -, amelyekben az üzenet feladója próbálja megmondani a befogadónak, hogy mit akar.
Talán sehol sem érhet? tetten olyan kézzelfoghatóan ez az elv, mint az üzletben, abban az ágazatban, amelynek szemantikai értelemben mindannyian részesei vagyunk.
Killing the Sale (Hogyan szúrjunk el egy üzletet?) sikerkönyvében Todd Duncan 10 végzetes hibát sorol fel, amelyet az értékesít?k elkövethetnek. Az egyik hiba, a ?gy?zködés?: ennek b?nébe esünk, amikor képtelenek vagyunk ráhangolódni a másik legmélyebb vágyaira, akár a kereskedelemben dolgozunk, akár nem.
A gy?zködés hibájába esik az, aki az eladásban elért sikereket arra a képességére próbálja alapozni, hogy meggy?z?en tudja kifejteni az érveit. Ilyenkor betanulunk egy monológot, és azt várjuk, hogy a lehet?ségeinkr?l ítéletet mondó esküdtszék majd a mi oldalunkra áll. Ám [? ] a bizalom kezdeti szintjének megteremtéséhez hangzatos monológnál többre lesz szükség. Ehhez párbeszéd kell. Valódi beszélgetés. Mert nincs más módja annak, hogy megtudjuk, van-e szükség arra a termékre vagy szolgáltatásra, amelyet kínálunk.
A könyvben kés?bb idézi dr. Theodore Zeldint, a Conversation (Beszélgetés) szerz?jét, aki még szemléletesebben fejti ki ezt: ?A valódi beszélgetés id?vel fellángol.?
Észveszejt?, hogy miközben dollármilliókat költenek évente márkaépítésre és marketingre, mennyi forrást pazarolnak még mindig arra, hogy az üzenet küld?jének kívánalmait és szeszélyeit mutassák be, miközben a befogadó legmélyebb vágyaival nem foglalkoznak.
Képtelenek vagyunk kiverni a fejünkb?l azt a képet, amilyennek magunkat és az ajánlatunkat akarjuk láttatni, s több id?t töltünk ennek az elgondolásnak a csinosítgatásával, alakításával, mint azzal, hogy megtudjuk, a kép, amit kialakítottunk, valóban számít-e azoknak, akiknek szántuk. A legtöbb ember vagy cég több er?forrást áldoz a kampányra, mint a kapcsolatépítésre, pedig ennek épp fordítva kellene lennie.
Nézzük meg például azt az összehasonlító táblázatot, amelynek segítségével Duncan a kétféle, egymással ellentétes kommunikációs forma ismertet?jegyeit sorolja fel:
Párbeszéd ? Monológ
Odafigyel? ? Öntelt
Valódi ? Hamis
Átlátható ? Manipulatív
Biztonságos ? Kockázatos
Az érdekli, hogy kielégítse az igényeket ? Az érdekli, hogy pénzt keressen
Bizalmat épít ? Feszültséget kelt
Persze attól, hogy ráhangolódunk mások legmélyebb vágyaira, a világ még nem hullik az ölünkbe. Meggy?z? érvnek azért talán elég az is, hogy e megközelítés nélkül süket fülekre találunk. A másik fél ilyenkor meg sem hall bennünket, a pillantása máshol kutat valami vagy valaki után, akit vonzóbbnak talál.
Mivel a legtöbb céges email, vállalati Facebook bejegyzés, márkaépít? blog és kereskedelmi reklámkampány csupán monológ, amelyekkel valamiféle véleményt akarnak ránk er?ltetni, a márkát akarják megkülönböztetni, új terméket akarnak bevezetni, vagy valamilyen álszemélyiséget akarnak létrehozni.
És pontosan emiatt az, aki a párbeszéd és az emberbaráti rácsodálkozás szellemében szólal meg, jelent?s el?nyre tehet szert.
De honnan tudhatjuk, hogy ezzel az el?nnyel rendelkezünk-e?
Ehhez általában elég, ha felállítunk egy ?szinte áttekintést a hatásokról, amelyeket kiváltunk. Vajon a munkatársaink valóban belehúztak a munkába, vagy megint csak a húzd-meg-ereszd-meg ördögi körébe keveredtünk bele? Mi bizonyosak vagyunk abban, hogy a házasságunk felível? szakaszban van, de mit gondol err?l a párunk? Kitartunk amellett, hogy az új termékért rajonganak a vásárlók, de alátámasztják-e ezt az eladásból származó bevételek? Azt állítjuk, hogy a márka, amelyet piacra dobtunk, végigsöpört az országon, de vajon milyen mércével mérjük a márkaismertséget?
A The Seven Arts of Change-ben (A változás hét m?vészete) David Shaner világossá teszi, mi a különbség aközött, amikor valóban ráhangolódunk a másik legmélyebb vágyaira, és aközött, amikor valójában csak eljátsszuk, hogy hatással vagyunk a másikra, ugyanúgy, mint amikor egy kisgyerek orvosost játszik.
Szinte minden vizsgálat írja Shaner ?, amelyeket az elmúlt két év tizedben a szervezeti változásokról készítettek, azt mutatja, hogy a cégek által eltervezett változásokat az id? mintegy 70%-ában nem sikerült végrehajtani. A szervezeti változás csakis akkor jár sikerrel, ha el?ször a szervezet tagjainak nehezen megfogható egyéni szintjén megy végbe. Éppen ezért valamennyi tartós változásnak ezen a szinten kell elkezd?dnie, mert els?sorban a szellemiségünk vezérli valamenynyiünk egész viselkedését.
A valódi változás abból a személyek közötti kapcsolatteremtésb?l fakad, amely az egyes emberek személyes igényeit ragadja meg. Shaner magyarázata halálosan pontos, de ez nem csoda. Cége, a Connect Consulting immár harminc éve segíti a különféle multinacionális vállalatokat ? így a Duracellt, a Ryobit, a MARC USA-t és az SVP Worldwide-ot ?, hogy sikeres vállalati változásokat hajtsanak végre.
Szavai arra emlékeztetnek, hogy egyetlen vállalati kampány vagy egyéni kommunikációs stratégia sem tehet szert elfogadottságra, amíg rá nem hangolódik az emberek legbels? vágyaira. Olyan alapvet? elv ez, amelyet a mások vezetésére tett er?feszítéseink során mindvégig szem el?tt kell tartanunk, akár egy ötéves gyerek a közönségünk, akár 5000 dolgozó.
A digitális kommunikációnak olyan nagy része egyoldalú, hogy már mi magunk is elhisszük: csupán korlátozott módon ismerhetjük meg a másik ember látószögét.
Miközben minden egyes nap egyre több és több emberrel kommunikálunk, viszonyunk az emberekhez egyre zárkózottabb lesz. Mindinkább hajlunk rá, hogy er?feszítéseinket arra összpontosítsuk, hogyan kommunikálhatnánk a saját szemszögünkb?l a legjobban, leggyorsabban, a legtöbb embert elérve. Hiszen nem ezt látjuk mindenütt magunk körül?
Könnyen elveszhetünk ebben a z?rzavarban, olyannyira, hogy egy id? után már azt is elfelejtjük, mi a célunk: a kapcsolódás, a befolyásolás, az egyetértés és az együttm?ködés. Hinni kezdjük, hogy a csata megnyeréséhez elegend?, ha elég gyakran sulykoljuk az üzenetet, és némi eredetiséget csempészünk bele ? persze a megfelel? környezetben ezek is nagyon hasznos stratégiák, de befolyásolási stratégiaként teljességgel hatástalanok.
Ennek a mindenhonnan záporozó, a céges pozicionálástól a sztárok futtatásáig terjed? spektrumról érkez?, egyoldalú kommunikációs perg?t?znek van azonban egy jó oldala is. Manapság néhány billenty? leütésével minden korábbinál könnyebben tanulhatunk és ismerhetjük meg mások perspektíváját és céljait.
A digitális tárben felfedjük, mi fontos nekünk, mir?l gondolkozunk leginkább, mit szeretünk, mire vágyunk, s minek a hamaros bekövetkeztében reménykedünk.
Ezek az apró-csepr? információk azonban egy olyan testesebb tudásanyaggá állnak össze, amely akár részben, akár egészen feltárhatja legbels? vágyainkat. És ez a tudás felbecsülhetetlen ott, ahol a hatás a tét.